Miért éppen Firenze?: 2.nap/1 Nyugati városrész: a Piazza del Duomótól a Palazzo Davanzatiig

-
Városi sétáink kiindulópontja lehet mindig a szállásunk közelében lévő Piazza del Duomo, innen indulunk most is. Ezen a napon bejárjuk azt a nyugati városrészt, amelynek egy része híven megőrizte középkori arculatát, de egy jelentős részét lebontották a XIX. század végén. Sokan siratják ezt a városrészt, de hát senki nem akarna ma már olyan körülmények között élni, mint ami ott, a Mercato Vecchio körül volt. Firenzének joga volt hozzá, hogy normális életet teremtsen lakóinak, ezt senki nem vetheti a szemükre. A rengeteg turista miatt ez a normális élet így is nehéz lehet a belvárosban, de akkor, a XIX. század végén, az új, végre egységes Olaszország hajnalán erre nem gondoltak.
-

Sokkal inkább el akarták felejteni a több évszázados nyomorról árulkodó múltat. Az itt lévő épületeket, melyek mint a galambdúc épültek egymásra szintről szintre, már nem lehetett biztonságosan felújítani. Most előlegbe mutatok egy képet, amit a "Museo di Firenze com'era", vagyis "Firenze a múltban" múzeumban fotóztam egy makettről, ami erről a környékről készült. (Legnagyobb sajnálatomra ez az utolsó két sor már nem aktuális, a múzeum megszűnt, de biztos vagyok benne, hogy az ott látott páratlan értékeket valahol máshol talán méltóbb körülmények között láthatjuk majd. Azt olvastam, hogy a Palazzo Vecchióban és vidéki Medici kúriákban lettek kiállítva. Ha esetleg valaki valahol látott belőlük valamit, nagyon örülnék, ha elmesélné.
-

Na de induljunk el a Via d'Pecori és a Via Brunelleschi sarkán álló, Firenzétől kissé idegen stílusú épület árkádjai alatt. Ez az árkád gyakorlatilag összefügg az Arcone-diadalkapu alatti árkádokkal. A diadalkapu alól kinézve a mostani elegáns Piazza della Repubblicát láthatjuk, ami nyári estéken valóban nagyon hangulatos, hiszen itt gyűlik össze a sok fiatal turista, esetleg helybéliek, diákok, de ilyenkor napközben meglehetősen "steril". Elegáns épületek sorakoznak itt, amik feltehetően igen drága hotelek, ugyancsak drága éttermek, üzletek. Az biztos, hogy nem emiatt a tér miatt olyan varázslatos város Firenze! Képzeljük a helyére azt a fenti képet a vitrinben..., megérteni talán lehet, de szeretni ezt a mostani teret..., hát nem hiszem.

A téren áll egy szobor, a Bőség szobra.

-
Eredetije, Donatello alkotása, évszázadokon át állt az egykori piacon, ma ez csupán egy másolat. Íme egy régi kép, a régi szobor a régi házak között. Persze tudnék ennél sokkal csúnyább képet is mutatni, korabeli fotót, amiről tényleg árad a nyomor..., de hát ezt sokkal jobb nézegetni:-)
-

-
Átsétáltunk a téren a Via Romáig, és visszatekintve előttünk állt az Arcone-diadalkapu, melynek
felirata így szól: "A város régi központja, az évszázados nyomorból, új életre helyreállítva." Érdekes, ahogy a kaput beépítették egy házba.

A Via Roma folytatásán, a Via Calimalán azonban találtunk végre valami nagyon régit, nagyon híreset és ráadásul nagyon szépet! Ez az Arte della Lana, a gyapjúszövők egykori székháza, rajta jelképük, a bárány domborműve. Az épület a XIII. században épült, akkoriban, amikor a mellette lévő Orsanmichele. A két épületet emelet magasságban egy folyosó köti össze.

Ennek az épületnek a történelme közel olyan fontos, mint a Palazzo della Signoriáé volt, hiszen a legnagyobb létszámú céh székházánál gyülekeztek leghamarabb az elégedetlen emberek, ami bizony elég gyakori volt a középkorban. A legjelentősebb esemény az volt, amikor 1378-ban innen indult útjára a Tumultuoso dei Ciompi, vagyis a "Takácsok lázadása". Ez egyszer nem az urak harcoltak a hatalom birtoklásáért, hanem a nyomorgó emberek próbáltak tenni valamit a megélhetésükért. Persze sikertelen volt a próbálkozásuk, néhány lázadót kivégeztek vagy száműztek, és minden maradt a régiben.
-

-

De ha már a fellázadt takácsokhoz tévedtünk gondolatban, akkor véletlenül pont sétánk következő látnivalója, a Loggia del Mercato Nuovo, ami kapcsolódik a témához. Jó firenzei szokásként itt is láthatunk fülkékben szobrokat, de itt nem szentekét vagy művészekét, hanem híres firenzei polgárokét. Közöttük az egyik Michele di Lando, kinek szobrát láthatjuk a jobboldali képen. Ő vezette azt a bizonyos lázadást, amikor is a megijedt priorok gonfalonierének választották, de sajnos elszámolta magát..., bízott az első ismert Mediciben..., de erről bővebben a történelem témákban írok. A szobrok csatlakoznak az Uffizinél lévő csoporthoz, de itt politikával kapcsolatos személyek lettek volna, konkrétan 12, de csak három készült el a XIX. században, Pio Fedi, Lorenzo Bartolini, és Giovanni Dupre szobrászok által. Hogy melyik szobrot az Uffizinél lévőkkel együtt ki készítette, még nem tudtam kideríteni.

Elértük hát, és megnéztük a Mercato Nuovo reneszánsz csarnokát, melyet az 1540-es évek végén építettek. A név nem véletlen, mert a korábban emlegetett másik Mercato akkor még működött, az lett tehát akkortól a Mercato Vecchio. Itt azonban nem zöldségekkel üzleteltek, hanem pénzzel, a pénzváltók székhelye volt. Manapság viszont mindent lehet itt kapni, amire az emlékekre vadászó turisták vágynak, zöldségeket meg leginkább a San Lorenzo negyedben lévő modern vásárcsarnokban találunk.
-
A Mercato Nuovo legfőbb látványossága egy ivókút fölé helyezett jó nagy, bronzból készült vadkan, a Porcellino, amit Pietro Tacca öntött bronzba a XVII. század elején. Márványból készült eredetijéről még vitatkoznak, nem tudni pontosan, hogy római vagy etruszk munka, mindenesetre most az Uffiziban láthatjuk. Ennek itt szép fényes az orra, mert természetesen azt remélhetjük, hogy ha megsimogatjuk, akkor visszatérünk Firenzébe. Ha egy kis aprópénzt is dobunk az alatta lévő kútba, akkor ez a visszatérés már majdnem biztos! :-) Tanú vagyok rá, nekem sikerült a visszatérés! Ám sajnos utolsó firenzei kirándulásunkkor azt hiszem, hogy elfelejtkeztem erről a "kötelességről" :-(
-

Végre elérkeztünk a Via Porta Rossán a Palazzo Davanzattiig, vagyis hivatalosan a Museo della Casa Fiorentina Antica épületéhez. Ez egy olyan XIV. századi palota, melyben egykor jómódú polgárcsalád lakott. Érdekes, hogy az eddigi történelmi olvasmányaim alatt sosem találkoztam a család nevével, feltehetően ügyesen, de nem feltűnősködően politizáltak, és ezért maradt meg ilyen épségben a palotájuk. De azt elárulhatom, hogy a Santa Trinita templomban van egy gyönyörű csupa márvány sírkápolnájuk. Az épületet Elia Vogli régiségkereskedő és szenvedélyes műgyűjtő vásárolta meg a XX. század elején, a bútorok nagy része is tőle származott, de valamiért a város tulajdonába került a már múzeumként berendezett épület. Firenze városa is arra szánta, hogy láthassunk valamit mi, az utókor kíváncsiskodói, abból, hogyan is éltek egykoron egy ilyen épületben a gazdag firenzei nemesek, polgárok. Ez az épület elég magas ugyan, de nem toronyszerű, nem is igazán olyan, mint egy erődítmény, inkább kényelmes reneszánsz kori otthonnak tűnik, persze jó vastag falakkal. A tetején egykori firenzei szokás szerint nyitott loggia van, ez nagyon kellemes tartózkodási hely lehetett a nyári hőségben, remélhetően egyszer a látogatók is felmehetnek majd oda. Több alkalommal volt szerencsém ott lenni, és örömmel tudatom, mindig több, és több berendezett épületrész látható.

A kapu felett, jó magasan, szép és jó nagy családi címer van.

Belépve mintha más világba cseppennénk..., vagy csak nagyon szeretnénk, hogy úgy legyen. Sokáig elnézelődhetünk már itt a földszinten is, a falakon freskók (na jó, valójában itt csak tapéta), címerek, családfa, de a legérdekesebb az építészeti kialakítása ennek az előcsarnoknak és a belső udvarnak. Érdekesség, hogy megfigyelhető az épület vízgyűjtési rendszere, nem csak minden folyosórészletnél vannak kivezető csövek, de a fal mellett a tetőtől lefelé egy csatorna látható (jobbra), nyilván volt egy ciszterna az udvaron, ahová befolytak az összegyűjtött vizek. A középkorban nagyon nagy kincs volt a víz. Itt jut az eszembe, nem túl gusztusos, de valahol azt olvastam, hogy minden reggel öt óráig kellett mindenkinek elvégeznie a dolgát és kiüríteni az ablakon keresztül az utcára, hogy mire beindul az élet, feltakarítsák az utcákat. Hát nem csoda, hogy pusztító járványok voltak!

A lakótermek talán XVI. századi kényelmet mutatnak, minden apró részlet szépen kidolgozott, különösen gyönyörű a faburkolatú mennyezet. Az utca felé néző terem ablakain vastag fából készített zsalugáterek, olyanok, mint egy-egy pajzs. A szinte díszítetlen szoba meglehetősen férfias, igazán csak egy nagyon szép Luca della Robbia stílusú Madonna lágyítja. Újra megjegyzem, ez a berendezés nyilván nem a családé volt, hiszen ez egy múzeum, amibe a korra jellemző tárgyakat gyűjtöttek össze, de minket ez ne zavarjon, hagyjuk csak játszani a képzeletünket.
.-

A papagájok terme már melegebb, biztonságosabb, egész kicsi ablak nyílik csak rajta, de persze annak is van zsalugátere. A fala eredetinek hat, legfelül papagájos freskókkal dúsan díszített. Barátságos a berendezés, nagy kandalló is áll benne..., valószínűleg ez volt a család fő tartózkodási helye, az előző utcára néző olykor bálterem, vagy éppen összeesküvést szervező terem lehetett.
-

Látható az épületben még egy hálószoba is, ez is már XVI-XVII. századi kényelmet sugall.

Pár évvel korábbi látogatásunkkor nagyjából ennyi volt a látnivaló, de 2011-ben ismét sikerült eljutnunk ide, és további termekben további szépségekben gyönyörködhettünk. Talán ez így már egy túlságosan idealizált otthonná vált, de azért jó volt sétálni a múltban.