Nagyon izgalmasnak tűnt a délutáni program, végre a hegynek nevezett domboldalra mentünk, mert az Uffiziben tett látogatás után kellett egy kis friss levegőt szívnunk.
A belvárosból nem lett volna érdemes elmenni a buszpályaudvarra, de még a Porta San Niccolóig sem, ahol elvben felszállhattunk volna egy buszra. Ekkora energiával felmehettünk gyalog is, bár egy kicsit fárasztóbb volt, mint korábban lefelé. Elsétáltunk a rakparton a Ponte alla Graziáig, azon átmentünk és sétáltunk a Porta San Niccolóig, ami ebből az irányból más arcát mutatta, mint lefelé jövet. Mögötte van ez a nyárra már feltehetően gyönyörűen virágzó támfal, onnan indul felfelé az út.
Ez alkalommal nem időztünk sokat a Michelangelo téren, de azért vetettünk néhány pillantást a kissé borongós városra, majd siettünk a tér mellett lévő gyönyörű, olajfás íriszkertbe.
Korábban már meséltem róla, hogy ebben a különleges kertben íriszek ezrei nyílnak ilyenkor, május első felében, és ez idő alatt ingyenesen látogatható a kert. Az írisz igazándiból Firenze címervirága, nem liliom az, amit annak mondanak, én ezt nem is értem. A legenda úgy szólt, hogy a hegyre érkezők megálltak itt a dombtetőn, ami már akkor is tele volt ezzel a virággal, ezért is kapta a város a "Florence", vagyis "virágzó" nevet. De nem is kell mindent érteni, fő az, hogy valószínűleg a világ legszebb íriszkertjében sétálgathattunk illatos olajfák alatt és íriszek ezreiben gyönyörködhettünk.
Miután alaposan "kinézelődtük" magunkat és pihentünk is egy kicsit, további emelkedők vártak ránk, hogy feljussunk Firenze legszebb templomához. Mindjárt az út elején is van egy szép kis templom, a San Salvatore al Monte. Az 1400-as évek végén építették a ferencesek kolostortemplomának Cronaca tervei szerint. Michelangelónak nagyon tetszett, a "La bella villanella", vagyis a "Szép parasztlány" nevet adta neki. Az épület sajnos nem látogatható, félő, hogy már egyáltalán nem működik.
És bizony mi is akkor mi annál a templomnál nagyobb falatra vágytunk, a San Miniato al Montéra. Én legalábbis amióta megérkeztünk Firenzébe egyfolytában oda vágytam. Nagyon szeretem azt a templomot, kívül, belül a legszebbnek tartom Firenzében, és a helyszín meg a panoráma sem elhanyagolható. A XI. században kezdték el az építését és a XIII. század elejére már végeztek nagyjából a munkálatokkal, de természetesen vannak részek, amik később készültek. Tervezői, kivitelezői sajnos nem ismertek, de a reneszánsz kor díszítői közül is többen részt vettek abban, amit most ott látunk és dicsérünk.
A protoreneszánszként emlegetett román stílusú templom zöld és fehér márvány inkusztrációs homlokzata irányadó volt a későbbi firenzei templomok homlokzataihoz. A felső rész közepén lévő bizánci stílusú mozaik a XIII. században készülhetett. A timpanon csúcsán álló gyönyörű sas azt jelképezheti, hogy nagy valószínűséggel a posztósok céhe gazdagon finanszírozta az építkezést.
A protoreneszánszként emlegetett román stílusú templom zöld és fehér márvány inkusztrációs homlokzata irányadó volt a későbbi firenzei templomok homlokzataihoz. A felső rész közepén lévő bizánci stílusú mozaik a XIII. században készülhetett. A timpanon csúcsán álló gyönyörű sas azt jelképezheti, hogy nagy valószínűséggel a posztósok céhe gazdagon finanszírozta az építkezést.
A templom névadójának története elég bizarr, még a harmadik században, amikor üldözték a keresztényeket, a majdani Miniatust lefejezték a városban hite miatt. A legenda úgy tartja, hogy Miniatus hóna alá vette a fejét és felsétált vele a hegyre, abba a barlangba, ahol mint remete élt korábban. Nem sokkal később már szentélyt építettek a sírja fölé, majd a XI. században a bencés barátok kezdték építeni itt ezt a templomot. Az altemplomban vannak ma is Szent Miniatus ereklyéi.
Egyetlen hibája van a templomnak, hogy meglehetősen sötét van benne, így az én amatőr gépemmel nem lehetett jó képeket készíteni, pedig lett volna miről. A háromhajós belső tér falai fekete-fehér márványnak tűnő díszítése az egyetlen itt, ami nem az, aminek látszik, ugyanis festve van..., de nem baj, nagyon jól néz ki. Gyönyörűek a különböző színű és különböző oszlopfőkkel rendelkező márvány oszlopok, a márvány korlátok, és a szószék is fantasztikusan megmunkált márvány. Gyönyörű a nyitott fedélszék faszerkezete, mely vsz. a XIV. században készült. A szentély Szent Miniatus kriptája fölött van. A templom mértani közepén áll a Piero di Cosimo de Medici által Michelozzónál megrendelt gyönyörű kis reneszánsz kápolna, aminek két oldalánál lépcső vezet le a kriptába. A szentélyhez a mellékhajókból vezet fel lépcső, templomokban elég szokatlan ez a sok lépcsős megoldás. A szentély gyönyörű mozaikját pénzbedobással ki lehet világítani, de azért akkor sem úszik fényárban.
A reneszánsz alapköveként szokták emlegetni a portugál kardinális itt látható síremlékét. Antonio Rosselini alkotta a művet, nem sok munkája maradt fenn, de ez is elég volt számára a halhatatlanság megszerzéséhez. A kis kápolna a bal oldalhajóhoz hozzáépítve található, sötét, de kivilágítható. A kápolna hátsó falán egy híres festmény Antonio Pollaliuolótól, míg a mennyezetén Luca della Robbia gyönyörű terrakotta szobrai láthatóak a négy sarkalatos erény megszemélyesítésével. Ezzel a művel képviselteti itt magát a reneszánsz művészet.
Van a templomnak még egy különlegessége, jobboldalt a szentély mellett van egy sekrestye, aminek a falaira egy nem túl ismert arezzói festő, Spinello Aretino varázsolt jeleneteket a Benedek-rend életéből. Giotto követője volt a festő a XIV. század végén.
Fájó szívvel, de lassan elhagytuk a templomot, előtte azonban még meg kellett még közelebbről nézni az 1200-as évek elején készült, állatjegyeket ábrázoló márványintarziás padlót, ami több méter hosszan a padsorok között látható, rálépni tilos.
Ezt láttuk bentről...
... és ezt pár méterrel előbbről:
Eddig nem esett szó arról, hogy a templom környéke Firenze legizgalmasabb temetője, a neve Cimitero delle Porte Sante. Meglepő, de ezt a temetőt csak a XIX. század második felében alakították ki, tehát már az olasz városok egyesítése után. Ez a felfedezés (internet) nekem kis csalódást okozott, régebbinek gondoltam.
Lehet, hogy furcsa szokás, de én nagyon kedvelem a temetőket, itthon is szívesen látogatom őket, de külföldön is minden lehetőséget megragadok, hiszen minden nemzet temetője más és más. Van egy képem felülnézetből, érdemes nézegetni.
Az olaszok temetői meg szinte mindenhol másmilyenek, de itt a San Miniato templom mellett is többféle formáját figyelhettem meg. Alaposan körülnéztem, elbarangoltam a templom alatti részekre is, és ott bizony nagyon megdöbbentem azon, amit láttam, bár a létjogosultságát nem vitatom..., gondolom a San Miniato templom közelében aludni örök álmot minden firenzei nagy vágya lehet. A sok művirágról és a műillatról talán nem is kellene szólnom, de reális akarok lenni. Nem csak ez az egy "utca" van itt, ez egy hatalmas "labirintus", a belsőbb részeken még kiadó helyekkel. Ami legkorábbi dátumot sikerült találnom, az arra utal, hogy a hatvanas években alakíthatták ki, a "lakótelepek" korszakában.
De inkább felejtsük is el ezt a képet, hiszen olyan sok szép is van a tarsolyomban, bár a mi elképzeléseinknek azok is bizonyára furcsák lesznek. A templom előtt is mindenfelé vannak sírok, ha alaposan megnézzük őket vannak hagyományosak is, de amik ezen a képen vannak már számunkra cseppet sem azok. Olyan az egész, mint egy sakktábla, ahol mindenkinek jut egy kocka. Vajon urnák vannak a kockák alatt?
De az igazi temető csak a templom mögötti részen van, eleinte hasonlóan érdekes sakktábla rendszerben.
De láttam, hogy odébb utcányi kis reneszánsz vagy bármilyen stílusú kápolnacsodák vannak, nem is tudtam merre nézzek, melyiket fényképezzem. Inkább azokat választottam, amelyek mint épület tűntek érdekesnek, akkor a nevekre nem figyeltem. Itthon nézegetve a képeket csak két ismerős névre bukkantam, a Baroncellire és a Riccire. Firenze izgalmas történelmét jellemzi, hogy Baroncelli ős volt az, aki egy Pazzi társaságában meggyilkolta anno Giuliano de Medicit.
Voltak nagyon szépek, ízlésesek, és voltak kevésbé szépek, sőt..., lehet, hogy olykor idegenségük idegen származású "lakóikra" utalnak, bár éppen a Ruspoli az egyik legrégibb firenzei család. Olyan az a kápolna, főleg ebből a nézetből, mint egy űrhajó, de a stílusát biztos nehéz lenne meghatározni.
Ez a nagy épület, ami ugyancsak urnatemető, valamivel jobb, mint az első képen látható, de ez sem nyerte el a tetszésemet. Persze hegyen vagyunk, ahol behatárolt a hely, így aztán, hogy az igényeket kielégítsék minden lehetőséget ki kellett használni. Érdekesség volt számomra, hogy évszámokat nem nagyon láttam a sírköveken, kápolnákon, most a képeimen próbálok visszakeresni kinagyítva, de nem sok sikerrel jártam.
Ez a két kápolna is felkeltette az érdeklődésemet, különösen a második az átlagtól eltérő stílusa miatt. Mivel évszámok nem voltak, ezért gondoltam, hátha a nevek alapján találok valami adatot a neten. Találtam is, és igencsak meglepődtem. Enrico Coveri 1990-ben halt meg, divatdiktátor lehetett, még csak 38 éves volt. A neten lévő adatok alapján Giovanni Sartori egy nagyon ismert politológus lehetett, aki 1924-ben született.
Ezzel a két képpel be is fejezem temetői beszámolómat, remélem senkit nem riasztottam el. Nekem izgalmas és jelentős élmény volt az itt eltöltött idő, bár nem éreztem azt, amiért általában kedvelem a temetőket, a nyugalmat és a békét. A tökéletes csend ellenére valahogy az egész hangulat inkább vibráló volt, mintsem nyugalmat árasztó, persze lehet, hogy ez csak az én izgatottságom miatt volt így.
Végezetül néhány szép kép erről a páratlan délutánról. Az első képen egy gyönyörű park van, amit a templom mellett jobbra, a temető bejárata mellett találtam, a fenti felülnézetes képen is jól látszik. 
Lefelé már busszal mentünk, az is nagyon kellemes szórakozás ha van ülőhelyünk és nézelődünk az ablakból.
Útvonal: Viale Poggi (12-es busz), Piazzale San Michelangelo, Viale Gallileo Galilein San Miniato. 13-as busz, nagyjából ugyanaz az útvonal, csak ellenkező irányokban. A végállomás és persze a kiinduló pont is mindkettőnél a pályaudvarnál van.
