0.nap/2 Alkonyat az Arnónál

A felhők oszlani látszódtak, és abban a reményben, hogy ismét tanúi lehetünk a tavaly májusi "naplemente előadásnak" az Arno felett, elindultunk lefelé a Viale Giuseppe Poggin.
-

-

Szinte hihetetlen, hogy a szépen parkosított domboldal kényelmes lépcsősorán körülbelül 10-15 perc séta után előttünk áll a Porta San Niccolo. Bevallom, felfelé még sosem próbáltam ki a Viale Poggit, de úgy gondolom, elég fárasztó lehet. Ígérem, ha arra járok még egyszer az életemben, akkor kipróbálom tiszteletem jeléül a nagyszerű Giuseppe Poggi mesternek!

- 

-

A tágas téren megcsodáltuk a lila virágú bougainvilleákkal sűrűn befuttatott támfalat, körbejártuk a tornyot, de mentünk is tovább, nehogy lemaradjunk a várva várt látványról!

-

-

A rakparton közelebb kerültünk a városhoz, elmentünk a keleti oldalán lassan alkonyati sötétségbe burkolózó Ponte Vecchio mellett,

de a túlparton lévő kajakosok klubjának rózsái még nappali fényben pompáztak, akárcsak felettük az Uffizi képtár híres főhomlokzata.

-

-

-

Volt időnk, végigsétáltunk hát a "budai" rakparton egészen a Ponte Vespucciig, de közben megnéztük közelről a San Frediano templomot, amibe bemenni még sosem sikerült. A főként autóparkolásra használt Vespucci híd közelében van az a duzzasztógát, aminek a létrehozásával végre a legnagyobb aszályban is van elegendő víz a folyó városi szakaszán. Megépítésében ez nagyon fontos szempont volt, főleg esztétikai szempontból, korábban sok utazó panaszkodott a nyaranta nagyrészt majdnem üres vízmeder miatt. De ezen túl nyilván úgy van megoldva, hogy az árvíz elleni védelemben is szerepe legyen. Ám ez a duzzasztógát alapjaiban nem mostanában épült! Valamikor nagyon régen itt telepedtek le a humiliati szerzetesrend tagjai (akik majdan az Ognissanti templomot építették), akik már a XIII. század elején ismerték a textilgyártás alapjait. De minderről részletesebben majd később írok.
-

-

Átsétáltunk a Ponte Vespuccin, miközben a lemenő nap által megvilágított hidakat sorban láthattuk.

A felhők közben jöttek, mentek, de a helyzet reményekre jogosított fel minket. A Ponte alla Carraiáról még ilyen nyugodt, kicsit szürkés, de így is gyönyörű volt a látvány. De mi siettünk tovább.

-

-

A rakpartról ugyanis már kezdett ragyogni a gyönyörű Ponte Santa Trinita, melyet a többi firenzei híddal együtt a németek felrobbantottak a Ponte Veccio kivételével. Azon dübörögtek visszavonulva, ám mégis cseppnyi jó szándékkal, mert megtehették volna átvonulás után is a robbantást, ám nem tették. De azért olyan jóságosnak ne higgyük őket, mert az épületeket a két hídfőnél földig rombolták, hogy ne tudjanak a hídra feljutva utánuk menni! De visszatérve a többi hídra természetesen Firenze tudta a dolgát és ma az összes Arno feletti híd egykori szépségében pompázik. A Ponte Santa Trinita legendás íveinek vonala a lemenő nap fényében különösen gyönyörű látványt nyújt. Ám van egy történet arról, hogy a hídfőn lévő Tavasz szobornak a fejét csak évszázadok után találták meg, de egy kicsit túl messze kanyarodtam már a témától, miszerint vártuk a naplementét!

-

-

Szép volt a Santa Trinita híd is a lemenő nap fényében, de ennél is szebb látvány várt minket akkor, amikor a híd közepére sétálva a Ponte Vecchiót csodáltuk. Most tudatosodott bennem igazán, hogy mit is jelenthet az a jelző, hogy „Aranyhíd”! Legtöbben a rajta lévő ékszereket árusító boltocskákra gondolnak, de nem lehet, hogy az igazi ok az, ahogyan naplementekor az egész híd arany színben pompázik? A látvány tényleg elképesztő, csodálatos ajándék az utazóknak!

-

-

-

 És ezzel még nincs vége a gyönyörűségeknek, a rakparton átsiettünk a Ponte Vecchióra, ahol majdnem közömbös ábrázattal sétálgató emberek többségének valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy mit hagytak ki azáltal, hogy nem nézték az Aranyhidat, és azt sem sejtették, hogy néhány perc múlva milyen látványban lehet részük! Pedig a Ponte Santa Trinita felé nézve már készülődött a felemelő látvány! Kicsit várnunk kellett még, de addig sem unatkoztunk, a Ponte alle Grazia és a hegyoldalban lévő San Miniato al Monte templom ugyancsak aranyló látványa kitöltötte az időnket!
-

-

-

Aztán befészkeltük magunkat a Ponte Vecchio közepén mellszobor formájában jelenlévő Benvenuto Cellini mester mellé, és várakozás közben meséltem mindenfélét, ami az eszembe jutott a hídról. Többek között például arról is, hogy I. Cosimo nagyherceg kívánságára alakult ki a híd mai formája. A nagyherceg otthona idővel a Palazzo Pitti lett, de városvezetői titulusa napi szinten kényszerítette arra, hogy bemenjen a Palazzo Vecchióba, ami azért a "munkahelye" volt. A hídon tán még akkortájt is halat árultak, bár ebben nem vagyok bizonyos, ám abban igen, hogy bármit is árultak, a nagyherceg nem sétálgathatott csak úgy a nép között a Palazzo Vecchio és a Palazzo Pitti között. Bizonyára számtalan ötlet megfogant a probléma megoldására, de közülük az lett a nyerő, amely egy hosszú folyosóban képzelte el a lehetőséget. Ez a folyosó a Palazzo Vecchiótól indul az Uffizi legfelső szintjén és a hídon át ér el végül a Pitti palotába. Érdekesség még a dologban, hogy az út domboldali szakaszának kezdetén van a Santa Felicita templom, és a folyosó érinti a templomot is emeleti magasságban, így a nagyhercegi család szinte láthatatlanul részt vehetett páholyában a miséken. Azt nem tudjuk bizonyosan, hogy Giorgo Vasarinak jutott-e az eszébe a megoldás, de azt tudjuk, hogy az ő tervezése és az ő felügyelete alatt valósult meg a terv, és a folyosót Vasari folyosónak hívják mind a mai napig. És ugye azért az belátható, hogy elég hosszú ez az út egy nagyherceg számára nap, mint nap, oda és vissza, így aztán különleges kézi hajtású járművet is alkottak a nagyhercegnek. Na meg aztán még azon haladva is unalmas volt ez a folyosó, kitalálták hát, hogy díszíteni kellene. I. Cosimo nagyherceg talán a hercegi család legnemesebb tagja volt, aki nagyon szerette a művészetet és a művészeket is. Így azután az ő kedvére a folyosó festményekkel lett díszítve..., de nem ám akármilyen festményekkel! A világon valószínűleg az egyetlen ilyen jellegű gyűjtemény lett az övé, mert festők önarcképeivel díszítették a falakat! Manapság már egyszerű földi halandók is végigsétálhatnak ezen a folyosón, ha nem is bármikor, jegyet bizony idejekorán kell rendelni! Mi magyarok is érintetve vagyunk, ha jól tudom Markó Károly önarcképe is látható a folyosó falán..., sajnos még nem volt részem ebben az élményben.

-

  Visszatérve az Arnóhoz..., Benvenuto Cellini mesternek, Firenze világhíres ötvösművészének mellszobrát 1900-ban állították a Ponte Vecchio közepére Firenze akkori aranyművesei, kereskedői. Cellini mesternek ugyanis  kedvelt alapanyaga volt az arany, bizonyára élvezné is a majd minden esti aranyló színjátékot az Arno felett.
-

-

Most, mellette állva, végre mi is megláthattuk azt, amire vártunk: az újabb naplementét, azt, ahogyan a lenyugodni készülő nap korongja különleges, felejthetetlen arany fénnyel vonja be a környező házakat és a folyó felszínét. Ez a látvány így is szép, innen is szép, de persze az igazi nagy élmény korábban volt a Santa Trinita hídról a Ponte Vecchio, hiszen az az igazi aranyhíd, melyet fentebb már megmutattam. Ezt a naplementés élményt mindenképpen be kell iktatni egy firenzei kirándulásba, ilyen narancssárga folyót ritkán lehet látni! Szerencsére Firenzében ritkán borús az ég!

-

-

-

Forrásmunkák

Útvonal: Piazzale Michelangelo, Viale Giuseppe Poggi, Porta San Niccolo, rakpart végig a hegyoldali részen, Ponte alla Carraia, rakpart a belvárosi oldalon, Ponte Santa Trinita, Ponte Vecchio