Első firenzei utazásom előtt izgatottan kerestem azon emberek társaságát, akik már jártak ebben a városban, de sajnos nem nagyon találkoztam olyanokkal, akiken igazi, őszinte lelkesedést láttam volna. Csodálkoztam, hiszen én az előzetes ismerkedés alapján úgy gondoltam, hogy Firenze a csodák csodája. Nem hittem nekik, gondoltam, na majd én megtalálom, amit kell…, de talán magam is némi csalódottságot éreztem első találkozásunk után. Ám másokkal ellentétben nem akartam ebbe belenyugodni és még nagyobb elszántsággal igyekeztem megfejteni a titkot. Sok könyvet elolvastam, főleg művészek életéről, akik, bár persze az író szavaival, de határtalan büszkeséggel és szeretettel viseltettek városuk iránt.
-
Második Firenzei utazásunk alkalmával, egy kora reggeli sétán sikerült végre nekem is megtalálnom a „magam Firenzéjét”! A középkori városrészbe indultam, közben figyeltem a még részben alvó városban munkába, vásárolni siető, kutyát sétáltató firenzeieket, a szűk utcák csendjében a cipők sarkának kopogását, a hihetetlenül zöld Arno fölül felszálló pára után a vizében tükröződő part menti házakat. Frances Mayes „Napsütötte Toszkána” című önéletrajzi írásában (melyet ezúton nagy szeretettel ajánlok!) az alábbi sorokat írta azután, hogy egy időre elvesztette Firenze iránti rajongását, majd néhány meghitt pillanat után visszakapta: „Talán mások is megtalálják Firenzében a maguk helyét, a maguk pillanatát még nyáron is, amikor a város néhány félórára ismét önmaga lehet” (244.o.). Ezeket a sorokat utólag olvastam, de úgy érzem, én azon az Arnó parti reggelen találtam meg a magam Firenzéjét!
-
A reggeli nyugalmon túl nagyon fontos volt számomra felfedezni Firenze "zöld" oldalát, és itt nem csak a földrajzi értelemben vett Arnón túli városrészre gondolok. Lehetnek a házakkal sűrűn beépített másik oldalon is ilyen jellegű élményeink pl. a kolostorkertekben, vagy sétálva a körúti fasorok alatt, a Cascine parkban, netán a városi arborétumban, vagy esetleg a több sávos sugárút közepén lévő csodás kis angol temetőben. Termő banánfát is láttam egyszer a Via SS. Apostolin..., igaz, szerencsém volt, mert éppen nyitva volt egy kaput, amikor arra jártam.
Természetesen az Arnón túli városrészben a Boboli kert, a Bardini kert, a Michelangelo tér alatti Viale Poggi, vagy a tér mellett lévő hatalmas íriszkertben is maradandó természetközeli élményekben lehet részünk. És akkor a San Miniato templom környékéről még nem is szóltam, a mögötte lévő temető..., és azon túl is, hogy csak sétálgatunk az itt is fasorokkal szegélyezett sugárutakon. És ott van még egy fiesolei kirándulás lehetősége is..., ha még jó kondiban vagyunk, akár gyalogosan!
Fontos információnak tartom, hogy valóban egyszerű, de az átlagnál valamivel felkészültebb turistaként kezdtem ennek a blognak a megírásába. Eleinte voltak aggályaim, hogy milyen „jogon” kívánok bárkit befolyásolni, hiszen nem vagyok sem építész, sem történész, sem művészettörténész, sem idegenvezető, sem akármi. De aztán rájöttem, hogy ők elfogultak lehetnek bizonyos irányokba, míg én a magam által tapasztalt és az általuk megírt információkból igyekeztem kiszűrni a közérdeklődésre leginkább számot tarthatókat magam és mások okulására.
Szerencsém van, hogy relatív sok időt és energiát fektethettem ennek a csodálatos kis városnak a megismerésébe itthon és a helyszínen is, és úgy érzem, nem tarthatom meg csak magamnak a szerzett információkat!
Az érzések, amelyekről írok, sajátok, a tapasztalatok kb. 80 %-a is az, majdnem minden megtörtént velem, ha nem is egy utazás alkalmával, és nem is abban a sorrendben. De ahová nem jutottam még el, arról is írok, hogy átfogó legyen ez az elképzelt utazás..., na meg remélve a majdani megismerést!
Persze tisztában vagyok azzal, hogy az általam előirányzott 7 teljes Firenzében töltendő nap kevesek számára elérhető, mások számára meg talán kevés, de válogatni is talán könnyebb lesz ennyi információ és ennyi kép közül. Apropó képek: kb. a 80 százalékuk saját kép, sajnos az időjárás és a napszakok, valamint a tehetségem és a felszerelésem erősen befolyásolhatták minőségüket, de a lényeg az rajtuk van. Az első két firenzei utazásomnál még nem volt digitális fényképezőgépem, így az akkor látott dolgokat néhol kedves barátoktól kért, vagy a neten talált képekkel pótoltam. A harmadik utazásnál fényképezőgépem ugyan már volt és az átlagosnál jóval több képet készítettem vele, de akkor arra még nem gondoltam, hogy ezt a blogot valaha is megcsinálom, így főleg a már általam is jól ismert belvárosi részekről viszonylag kevés kép készült. Mégis talán éppen a sok olyan kép, amiket ritkán, vagy némelyiket sehol nem látni az úti könyvekben vagy akár az interneten, azok késztettek leginkább arra, hogy hozzákezdjek ehhez az írásomhoz. Természetesen leginkább azokat képeimet, információimat szeretném megmutatni, vallom, hogy a szerethető Firenzének ezek a részek legalább olyan fontos elemei, mint a belváros.
Az idő még nehezebb tényező, sok idő lenne szükséges a város felületes megismeréséhez is, pedig kicsi város, gyalogosan bejárható. A legnagyobb probléma viszont az, hogy az ideálisnak tartható időrendi városnézés nem igazán megoldható, mivel az egyes épületek az évek során nagy változásokon mentek keresztül. Pl. ott van a Bargello, amiben most múzeum van. Maga az épület a lehető legjobb példája a középkori épületeknek, de már vannak abban is átalakítások. Olyan múzeum van ebben az épületben, ami egyedülállóan foglalja össze Firenze szobrászatát minden stílust bemutatóan a manierizmussal bezáróan, így az egész épület több száz évet ölel át. És így van ez az Uffizinél, az Accademiánál, a Palazzo della Signoriánál, melyből idővel Palazzo Vecchio lett..., a kettő nagyjából csak burkában ugyanaz. És így van ez a templomokban is, hiszen azokba is folyamatosan kerültek új dolgok, voltak átalakítások. Csak aki ott él, és ráadásul ingyen látogathatja a múzeumokat, csak az engedheti meg magának az "elkövetési" sorrend betartását. Szóval felül kell emelkedni ezen a problémán és földrajzi szempontok alapján érdemes bejárni a várost. Én is erre törekedtem, és azért tárom elétek blogom menetrendjét, hogy annak betartásával időt és felesleges fáradtságot lehessen megspórolni. De sajnos a zárva tartási idők bekavarhatnak a leggondosabban eltervezett menetrendekbe is, így az esetleges visszatérésekre is kell időt szánni.
Sok festőt, szobrászt, építészt megemlítek, kiknek munkáit és angol nyelvű életrajzukat az internet Webgalériájában (WGA) meg is tekinthetjük. Alkotásaik rövid bemutatásánál az ott található képeket használtam fel legtöbbször, még ha volt is saját, mert a megvilágítás ritkán felel meg erre a célra egy templomban.
A linkekben írt "tények" különböző forrásokból lettek ismeretesek számomra, könyvekből, útleírásokból, de gyakran az is internetről. Tudni kell, hogy kevés olyan információ van abból a nevezetes időszakból, ami biztos, és ritka az olyan információ is, ami akár kétszer pont ugyanúgy fordul elő. Én általában minimum két azonosság esetén kezdem komolyan venni a dolgot, de ha hitelesnek tűnik az informátor, akkor néha elsőre is hiszek neki más információ ellenében. Mégis sokszor vagyok bajban, hogy ha csak egy komoly tévedést is látok, akkor a továbbiakban mennyire tekinthetem hitelesnek az írót. De rájöttem, hogy végül is nem annyira fontos, hogy minden szó igaz legyen, a fontos az, hogy legyen egy elképzelésünk a város történelméről, művészeinek, közismert és hétköznapi embereinek korabeli életéről, és ezen információk köré építsük fel a magunk Firenzéjét, amit majd szeretni tudunk! Én úgy gondolom, aki nem ismer valakit és valamit, azt természetesen nem is szeretheti, legjobb esetben közömbös lehet iránta. Természetesen vannak olyanok, akik maguk szeretik kialakítani a véleményüket, ezért ha ránéznek mondjuk egy szoborra, akkor nem akarják, hogy befolyásolja a véleményüket bármilyen más háttér információ. Ők akkor és ott „csak” egy művészeti alkotást látnak és ez elég nekik véleményük megalkotásához…, irigylésre méltó emberek! Legtöbbünknek azonban ennyi nem elég ahhoz, hogy a mű megfelelő szinten hasson ránk, hogy megmaradjon emlékezetünkben ahhoz több információra van szükségünk. Ebben szeretnék én személyes és összegyűjtött információimmal segítséget nyújtani.
-
De talán ennél is nagyobb cél vezérelt azzal, hogy olyan, kevesek által ismert részeit is megmutassam ennek a titokzatos városnak, amiknek látása nekem nagyon nagy élményt okozott, és remélem leírásom után mások is kedvet kapnak megismerésükre. Az olyan százezerszer leírt dolgoknál, mint pl. a Dóm, én is kicsit kínlódok, hogy mit is írjak le a rengeteg, sokszor elcsépelt, de mégis kihagyhatatlannak tűnő információkból.
-
És persze nem csak ilyen önzetlen célok vezéreltek..., olyan sok mindent és sokféle információt képtelen vagyok megjegyezni, amiket az évek során olvastam, láttam, érzékeltem, hogy szeretném őket rendszerezni és a magam számára is elérhetővé tenni mielőtt a feledés homályába kerülnek. Ráadásul még remélhetően igen jól is fogok szórakozni az elkövetkező hetekben, hónapokban, talán években! Ez az egész szinte fel fog érni egy utazással!
Most ennyi, de azért is jó ez a blog forma, mert ha még eszembe jut valami fontos, utólag beírhatom.
-
Eszembe jutott máris valami személyes gondolat a várossal kapcsolatban. Domenico Ghirlandaio műveivel foglalkoztam mostanában elég sokat, és elkezdtem komolyan törni a fejemet azon, miért is éppen ő és éppen Giorgio Vasari a számomra legkedveltebb művészei Firenzének? Ez azért is kérdés, mert valahogy őket nem tartják túl sokra a művészettörténészek és egyéb szakértők, és úgy általában az utókor. Nekik kettejüknek például nem is jutott szobor az Uffizi szoborparkjában..., és vajon nekem mégis miért olyan élvezetes ez a munka, amikor éppen velük foglalkozom? Persze tudom, biztos azért, mert nem vagyok szakértője a festészetnek, a szobrászatnak..., de legtöbben nem vagyunk azok, a turisták általában nem azok, csak műkedvelők. Aztán egyszer csak megvilágosodtam: azért lehet ez így, mert én nem elsősorban a művészetet szeretem, hanem Firenzét! Márpedig ha alaposan belegondolunk, ez a két személy tette a legtöbbet az egykori Firenze emlékének megismeréséért! Az egyik az ecsetjével, a másik a tollával! Domenico Ghirlandaio megfestette a korszak jelentősebb személyeit, épületeit, Giorgio Vasari pedig azon túl, hogy ő is festőművész volt, megírta a reneszánsz korszak nagy művészeinek élettörténetét.
Ghirlandaio rövid életében hihetetlenül sokat festett, és festményei nem "csak" gyönyörködtetni akartak, hanem rendkívül értékes munkák a korszak építészeti állapotának, berendezési tárgyainak, öltözködési kultúrájának és nem utolsó sorban fontos személyeinek a megismerésében, láttatásában. Lehet ennél jobban bizonyítani a városa iránti szeretetét és tiszteletét?
Vasarinál pedig az Uffizit és egyéb festői és építészeti munkáit ne is vegyük figyelembe, de az életéből vajon hány évet áldozott a kor lehetőségei mellett végigjárni annak a több mint 150 művésznek az életútját, és megírni róluk páratlanul értékes könyvét? Lehet ennél jobban bizonyítani a reneszánsz művészek iránti szeretetét és tiszteletét? -
De nekik nem jutott szobor a várostól! :-(
-
Ezen elgondolkozva eszembe jutott még valami: vajon bármely történelmi időben mindenkinek, ideológiától, pártállástól függetlenül bárkinek állítanak szobrot? És bizony, mind Ghirlandaio, mind később Giorgio Vasari is igencsak elkötelezett művészei voltak a Mediciknek, és talán az a korszak, amikor azokat a szobrokat állították, már nem feltétlenül az ő dicsőségüket volt hivatott hirdetni!? Persze biztos voltak a kiállítottak között Medici lekötelezettek is, mint pl. Michelangelo, de azért őt tényleg nem lehetett volna kihagyni a sorból, és voltak olyanok is, akik semmi érdemlegeset nem tettek a városért, mint pl. Leonardo da Vinci..., de hát őt sem lehetett kihagyni, hiszen hatalmas művész volt..., de neki kicsi volt Firenze és nagy volt a konkurencia. Jobban megnézve van köztük Medici is..., az "öreg" Cosimo, más néven a "Haza Atyja" ... hát nem tudom miként válogattak a város legutolsó urai, a Lotharingiai család tagjai, mert ők állíttatták azokat a szobrokat.
-
De van nekem még egy hősöm Firenzében, mind között tán a legkedvesebb! Ő volt az, aki abban a korban élt, amikor ezek a szobrok készültek, és ő Giuseppe Poggi, aki ugyancsak fantasztikus ember, fantasztikus építész, fantasztikus művész volt, aki úgymond "rendbe tette" a XIX. századi Firenzét. Gyakorlatilag abban a Firenzében, amit most láthatunk, amit most élvezhetünk, az ő nagyon-nagyon áldozatos munkája van. Megtett mindent azért, hogy élhetővé és biztonságossá tegye imádott városát. Leglátványosabb része ennek a munkának a város körgyűrűje, ami lehetővé teszi a városlakóknak és az utazóknak a megfelelő közlekedést a mai napig is, holott Poggi óta is eltelt már több, mint egy évszázad, és a Firenzébe utazók száma is inkább csak növekszik, mintsem csökkenne. Leghálásabbak azonban a Piazzale Michelangelón lehetünk neki a város kényelmes nézegetése közben, tudva, hogy az általa létrehozott Viale Poggin könnyedén le-fel sétálhatunk az Arnó partja és a Michelangelo tér között. De ha nem akarunk gyalogolni, akkor buszra ülünk, és az általa kialakított Arnón túli dombokon lévő utakon busszal is eljuthatunk a város fölé magasló Michelangelo térre. A Santa Maria Novella pályaudvartól indulnak a buszok, de persze útközben is fel lehet szállni ha találunk buszmegállót. Jegyeket előre lehet venni trafikokban, pályaudvarokon, bárokban, szükség esetén a buszsofőrnél is, ahol valamivel drágább. -
Akkor hát kezdődjön az én nagyrészt megélt, de kisrészt számomra is csak képzeletbeli firenzei álomutazásom!
-
.jpg){kind=link}