A történelem tanulmányozása folyamán, de akár a mindennapjainkban is azt
tapasztalhatjuk, hogy az viszi előre a dolgokat, ha az emberek mindig mást,
valami újat akarnak. Nem véletlen, hogy a történelem gyakorlatilag
háborúskodásokról szól, és ha ez nem is tetszik nekünk, akkor is el kell hinnünk,
hogy az vitte és viszi ma is előbbre az emberiséget, hogy gyakorta valami mást
akart. Sajnos olyan csak nagyon ritkán van a politikában, hogy mindenki egyetért, és az emberiség történetében viszonylag hamar elkezdődtek a
pártoskodások. Így volt ez természetesen Firenzében is. Ennek a folyamatnak a
kezdetét nem igazán látjuk, de azt tudjuk, hogy már a XIII. században
kialakult az a két párt, amely garantálni akarta a demokráciát. Persze ez nem
ment könnyen, főleg hogy folyamatos ellenségeskedés volt köztük. Az már csak
hab volt a tortán, hogy idővel a guelfek maguk is két pártra szakadtak..., de
azért nem megyek még ennyire előre. Szóval volt két párt, a guelfek és a
ghibellinek pártja, előbbi a pápaság és a polgárság érdekeit képviselte,
utóbbi a császárságét és a nemesekét. A két párt tagjai között nagyon nagy
volt az ellentét, gyakorta ez belviszályokhoz vezetett. 1249-ben odáig fajult
az ellenségeskedés, hogy a guelf párt tagjait egyszerűen kikergették a
városból, de 1250-ben a guelfek visszatértek, és a hatalmat is
megkaparintották. Ők akkor legalább megpróbáltak valamilyen elfogadható
helyzetet teremteni az egyre romló gazdasági viszonyok között. 10 évig tartott
a béke, ezalatt sikereket is értek el a gazdaság terén. 1252-ben megjelent az
új fizetőeszköz, a firenzei aranypénz (fiorino d'oro), ettől fellendült a
város kereskedelme. Mindeközben háborúztak is, mégpedig jelentős sikerekkel,
egyre több toszkán várost hódítottak meg. 1260-ban azonban véget ért a
nyugalom, a ghibellinek ismét megpróbálkoztak a hatalom megszerzésével,
melynek következménye száműzetésük lett. Ám a győztesek nem elégedtek meg
győzelmükkel, a Sienában védelmet kereső száműzöttek után mentek! Ennek
következménye lett a Monteperti csata 1260-ban, ahol végül komoly vereséget
szenvedtek a sienaiakkal felerősített ghibellin hadseregtől. A győztesek
tomboltak, és csak Farinata degli Uberti mentette meg higgadtságával Firenzét
a totális lerombolástól! Bár ő maga is ghibellin volt, de Firenze
szerencséjére mindennél és mindenkinél jobban szerette városát. Természetesen a továbbiakban
is folytak az ellenségeskedések, és amikor a guelfek ismételten magukhoz
ragadták a hatalmat 1293-ban, akkor olyan alkotmányt hoztak létre, mely
szerint kéthavonta választottak gonfalonierét a városnak. Próbáltak
demokratikusak lenni, de a firenzei nép nem nagyon tudott nyugton maradni!
Hiába uralkodott már egymagában a guelf párt, az is kettészakadt..., lettek fehér
guelfek (császárpártiak) és fekete guelfek (pápapártiak), és háborúskodtak
tovább. Amikor Bonifác pápa segítségével a feketék győztek, akkor jöttek
megint az ítéletek, a száműzetések! Ekkor került sor Firenze nagy költőjének, a fehér guelf
Dante Alighierinek, mivel nem jelent meg a tárgyaláson, (szerencséjére éppen a pápánál járt) máglyahalálra ítélésére. A házát földig rombolták (ez általános szokás volt vereség után). Új hazát próbált keresni magának..., volt persze később sok próbálkozás, hogy visszacsábítsák Firenzébe, de Dante még
holtában sem került vissza szülővárosába, sírja a Santa Croce templomban üres!
A nagy költő Veronában alussza örök álmát, firenzei emlékháza, a Casa di Dante pedig "csak
olyan", hogy "akár olyan is lehetett a háza, és ez is több a semminél, amit városunk híres szülöttéről, Dante Alighieriről mutatni tudunk". Ha Firenzében járunk és felkeressük azt a környéket, azt az emlékházat, akkor legalább valamelyest el tudjuk képzelni, milyen is lehetett a nagy
költő egykori otthona, környezete. Tudjuk, hogy nagyon szerette városát, és hogy nagyon szívén viselte sorsát, de akkor éppen a vesztesek oldalára került.
-
A nagy összecsapások után
viszonylagos nyugalom és fejlődés közepette a város néhány elit családja a
végletekig gazdagodott, míg az egyszerű nép továbbra is nyomorgott. 1378-ban
megelégelték a takácsok helyzetüket, és fellázadtak, a saját kezükbe akarták
venni sorsukat. Az esemény "Tumultuoso chiompi" (takácsok lázadása) néven
maradt fenn az utókornak. Vezetőjük egy
Michele di Lando
nevű fiatal takács volt, aki végül golfaloniere is lett, és nem is vezette
rosszul hat hétig a várost. Ebben nagy segítségére volt Salvestro de Medici (1331-1388), akiről nem bizonyított, hogy rokona lett volna a későbbiekben
színre lépő Mediciknek, bár van olyan elképzelés, hogy másod unokatestvérek voltak Giovanni di Bicci de Medicivel. De Michele di Landónak végül csak fel
kellett adnia, nem tudta felvenni a versenyt a város gazdag polgáraival. Ám így is
emlékezetes tagja lett a firenzei történelemnek, még szobrot is kapott a város
halhatatlanjainak szobrai között a XIX. században a Mercato Nuovo egyik "fülkéjében". Megérdemelte, ő legalább megpróbálta kihozni
reménytelen helyzetükből a takácsokat, és három új céhet hozott létre azok számára, akik az idáig nem tartoztak egyik céhbe sem. Az, ha valaki nem tartozott egy céhbe sem, az egyenlő volt a munkanélküliséggel, a kétségbeejtő kilátástalansággal.
Ám a történetnek bukás lett a vége, ami azért nem jelenhette feltétlenül azt, hogy a vívmányokat eltörölték, a város érdeke is volt, hogy emberei dolgozzanak és éljenek.
Sok megpróbáltatás közepette lett
Firenze azzá, ami ma, valami okból ott nőttek fel, de leginkább ott
gyülekeztek és bontakoztak ki a művészetek legjobbjai. Ők tették a kicsiny
Firenzét a művészetek fővárosává. Az a valami ok nyilván a felhalmozódott tőke
volt, mellyel a gazdag családok bőkezűen megfizették a művészek munkáját..., valószínűleg ez is egyfajta verseny volt közöttük. Így aztán aki művész csak tehette,
Firenzében próbált érvényesülni, és aki valódi tehetséggel volt megáldva, itt
meg is találta támogatóját. Persze ez a megállapítás is relatív, pl. Leonardo
da Vincinek kevés volt, amit Firenze adhatott neki, és Michelangelo is csak
bizonyos ideig élhetett és alkothatott ott békében. De így is mindaz, amit
Firenzében láthatunk, párját ritkítja a világon a művészetek terén, mondhatnánk úgy is, hogy az egy főre jutó műkincsek száma biztosan magasan ott a legnagyobb a világon!
